Állatvédelem vagy embervadászat? - 2. rész: A műtét sikerült, a beteg meghalt
Jelen írás első részében egy állatvédő szervezetnek egy tenyésztőnél végrehajtott akcióját és az arról közzétett beszámolóját vizsgáltuk meg. Láttuk, hogy a bejegyzés több lényeges állítása nem felel meg a valóságnak, más megállapításai bizonyítatlan, rosszhiszemű feltételezésekre vagy szakmailag erősen vitatható következtetésekre épülnek. Ezek azonban nem pusztán szakmai tévedések vagy kommunikációs túlzások: egy ilyen, nagy nyilvánosság előtt végrehajtott és bemutatott akciónak nagyon is valós következményei vannak. A folytatásban ezért azt nézzük meg, mit sikerült vele ténylegesen elérni, és milyen tanulságai vannak az esetnek a kutyák, az érintett ember, az állatvédelem hitelessége és a hatósági működés szempontjából.
Kit érdekel valójában a kutyák sorsa???
A lájkvadászat, a társadalmi tőkekovácsolás, a tömeges ítélkezés és az anyagi támogatások begyűjtése mellett mintha elsikkadna az a kérdés, hogy egy ilyen akció nyomán vajon valóban javul-e az érintett kutyák sorsa...
Pedig valójában éppen ez lenne az első és legfontosabb kérdés.
Az intézkedés következtében – a bejegyzés szerint - az érintett tenyésztőnek rendkívül rövid idő alatt, 24 órán belül más elhelyezést kell találnia jó néhány nagytestű, erős temperamentumú kutyának. Ilyen állatok számára nem lehet egyik napról a másikra megfelelő területet vásárolni, bekeríteni, kifutókat kialakítani és a társas viszonyaiknak megfelelő elhelyezést biztosítani.
Különösen visszás mindez olyan kutyák esetében, amelyek eleve jó körülmények között, természetes talajú, fás, árnyékos kifutókban, vízzel, kutyaházzal, rendszeres ellátással és mozgatással éltek.
Ha valóban van egy-egy javítandó részlet – például valamelyik kifutó mérete vagy kerítése –, akkor azt természetesen ki kell javítani. De ebből nem következik, hogy az egész működő tartási rendszert szét kell verni.
Ha pedig a kutyák végül idegen helyre, szűkebb kennelekbe, ismeretlen emberek közé kerülnek, megszokott társuktól és gazdájuktól elszakítva, akkor joggal merül fel a kérdés:
hol lesz ettől jobb a kutyának?
Érdekelne a nemes ügy harcosainak és a hatóság képviselőinek véleménye... Belegondolnak-e abba, hogy a kutya mit él át akkor, ha megszokott környezetéből kimozdítják, társától és gazdájától (mondvacsinált okokra hivatkozva) elszakítják.
Nem beszélve arról az esetről, ha netán némelyikük menhelyre kerül, majd ivartalanítják és továbbadják. Különösen furcsa ellentmondás, hogy ugyanaz a szemlélet, amely a néhány napos korban, egészségvédelmi megfontolásból végzett fülkurtítást indulatosan „csonkításnak” nevezi, egy visszafordíthatatlan, az állat szervezetét és hormonális működését ténylegesen megváltoztató, szaporodóképességét megszüntető, ezáltal egyik legalapvetőbb biológiai késztetésének természetes megélését végleg lehetetlenné tevő beavatkozást már magától értetődően elfogadhatónak tekinti.
Feltűnő mindemellett a jóságos állatvédők érzéketlensége az iránt, hogy itt ráadásul értékes tenyészállatokról van szó. Érthető, hogy egy mentett, ismeretlen hátterű, súlyosan beteg, gyenge idegrendszerű vagy szélsőséges küllemi jegyek miatt eleve szenvedésre ítélt kutya esetében az ivartalanítás sokszor indokolt. A mai küllemtenyésztés ugyanis nem kevés olyan kutyát hoz létre, amelynek egészségi és életminőségi problémái részben magából a tenyészcélból fakadnak – szélsőséges esetben már az is komoly állatvédelmi kérdés, hogy egyáltalán miért hozták világra.
Ezek a kutyák azonban éppen nem ilyenek. Hosszú évek, egyes vonalak esetében évtizedek tudatos szelekciójának eredményei, amelyek értékét a szervezeti szilárdság, a használhatóság és a munkaképesség adja. Az ilyen tenyészállatok automatikus ivartalanítása nem egyszerűen egyedi beavatkozás lenne, hanem egy több évtizedes tenyésztői munka genetikai eredményének visszafordíthatatlan elvesztését is jelentheti.
Különösen visszás mindez úgy, hogy közben a valóban beteges, szélsőséges küllemre tenyésztett, életminőségükben súlyosan károsított kutyák előállításával szemben jóval kevésbé látványos az állatvédők aktivitása.
Ez lenne az állatmentés nemes missziója???
Az állatvédelem eredményességének mércéje ugyanis nem az, hogy hány állatot sikerült „kimenteni”, hány felháborodott komment, megosztás és lájk gyűlt össze az akcióról szóló bejegyzés alatt, hanem az, hogy az intézkedés után ténylegesen jobb lett-e az állatok élete.
Hergelésre épített társadalmi tőkekovácsolás
Az ilyen bejegyzések kommunikációs mechanizmusa jól ismert. Az emberek jelentős része érzékeny az állatok szenvedésére - érthetően. Ha eléjük kerül néhány megrázónak tűnő fénykép, és egy tekintélyt sugárzó „állatvédő” szervezet közli velük, hogy elhanyagolt vagy sanyargatott állatokat talált, nincs okuk feltételezni, hogy a bemutatott kép esetleg szelektív vagy félrevezető.
Felháborodnak. Megosztják. Lájkolják. Egyesek hevesen gyűlölködni kezdenek. Gratulálnak az „állatmentőknek”. És sokan támogatják is őket, mert azt gondolják, hogy ezzel valódi állatkínzás elleni fellépést finanszíroznak – ami az esetek remélhetőleg minél nagyobb részében talán valóban így is van.
Önmagában természetesen sem a társadalmi támogatás, sem az adománygyűjtés nem probléma. Az viszont súlyos etikai kérdés, ha a nyilvánosság mozgósításához a valóságnál drámaibb, vagy épp konkrétan valótlan képet festenek, mert ebben a rendszerben óhatatlanul kialakul egy veszélyes ösztönző: minél felháborítóbbnak látszik az eset, annál nagyobb a figyelem, az elismerés, a követőtábor – és adott esetben az anyagi támogatás is.
Ezért egy állatvédő szervezetnek különösen nagy felelőssége van abban, hogy ne a felháborodás maximalizálása, hanem a valóság pontos bemutatása legyen az elsődleges szempont.
Egy ember nyilvános meghurcolása
Az érintett tenyésztőt a bejegyzés név szerint nem nevezte meg. Ez azonban a gyakorlatban nem akadályozta meg az azonosítását: a hozzászólások között rövid idő alatt megjelentek olyan információk, amelyekből egyértelművé vált, kiről van szó, és ezt a folyamatot a bejegyzés kezelői láthatóan nem állították meg.
Így kialakult az a különös helyzet, hogy formálisan nincs kiírva a név, ténylegesen azonban a közönség pontosan tudja, kit gyaláz.
A hozzászólásokból pedig jól látható, hová vezetett a hangulatkeltés. Már nem egyszerű szakmai vita zajlik arról, megfelelő-e egy kifutó vagy egy kerítés. Megjelenik a gyalázkodás, a „férgezés”, a börtön követelése, a fizikai bántalmazást kívánó megnyilvánulások is.
Ez már abúzus és nyilvános megbélyegzés.
Egy ember szakmai jóhírnevét évtizedek alatt lehet felépíteni, tönkretenni viszont egyetlen nagy elérésű Facebook-bejegyzéssel is lehet.
Erkölcsi szempontból az a legsúlyosabb kérdés, hogy milyen felelőssége van annak, aki nagy nyilvánosság előtt egy másik emberről ilyen súlyos és legfőképp valótlan képet alakít ki.
Ha valaki másokon a „jó gazda gondosságát” kéri számon, akkor tőle legalább ugyanilyen gondosság várható el a saját tényállításai ellenőrzésekor.
Etikai szempontból pedig elfogadhatatlan, ha egy szervezet úgy használja fel társadalmi tekintélyét, hogy közben a teljes valóság helyett annak legkedvezőtlenebb részleteit mutatja meg, ezekből általános következtetéseket von le, majd mindezt valótlanságokkal toldja meg.
Jogi vonatkozások
Jogi szempontból az ügy több kérdést is felvethet: a jóhírnév és a becsület sérelmét, valótlan tényállítások vagy valós tények hamis színben történő bemutatását, továbbá az ezek nyomán keletkező vagyoni hátrányt. Ez utóbbi nemcsak az esetleges költöztetés, új tartási hely kialakítása vagy más kényszerű intézkedések közvetlen költségeiben jelentkezhet, hanem abban is, hogy a nyilvános megbélyegzés és a szakmai jóhírnév csorbítása elriasztja a potenciális vásárlókat, és ezzel elmaradt bevételt okoz. Emellett egyes kommentelők esetében a becsületsértő, rágalmazó vagy fenyegető megnyilvánulások miatti felelősség is felmerülhet.
Hogy ezek közül konkrétan mely jogsértések, illetve milyen mértékű vagyoni következmények állapíthatók meg, annak megítélése már jogi szakértő, végső soron pedig az illetékes hatóság vagy bíróság feladata. A történtek súlya alapján azonban ezek vizsgálata egyáltalán nem tűnik túlzónak.
Ki védi meg az embert az „állatvédelemtől”?
Fontos leszögezni: léteznek olyan helyzetek, amelyekben egy határozottan fellépő civil kezdeményezés valós társadalmi szükségletet elégít ki. Előfordulhat, hogy a hivatalos rendszer lassú, nehézkes vagy nem reagál megfelelően, miközben ténylegesen áldozatok (emberek, állatok) szenvednek. Ilyenkor a civil jelenlét, a nyilvánosság ereje és akár a határozott fellépés is fontos szerepet tölthet be.
Éppen ezért nem volna helyes minden ilyen civil kezdeményezést egy kalap alá venni. Nem ugyanaz a helyzet, amikor egy szervezet valódi jogsértéseket tár fel, dokumentál és segít a törvényes rend helyreállításában, mint amikor előre kialakított ítélettel, megfelelő szakmai tájékozódás nélkül vonul ki valakihez, majd a helyzet legrosszabbul mutató részleteiből közösségi médiás vádiratot készít.
Itt húzódik a veszélyes határvonal.
Az erő, a határozottság és a konfliktusvállalás bizonyos helyzetekben valóban szolgálhat jó célt. De ha ehhez az társul, hogy a másik fél már előre „állatkínzóként”, „rossz gazdaként” vagy morálisan elítélendő emberként van kezelve, akkor nagyon könnyen kialakulhat az a helyzet, amelyben az erődemonstráció önigazolássá válik.
Ez rendkívül veszélyes ösztönző.
Az ilyen működés ugyanis teret adhat annak, hogy az erődemonstrációra, konfliktuskeresésre vagy agresszív fellépésre hajlamos emberek olyan formában élhessék ki ezeket a hajlamaikat, amelyet az állatvédelem erkölcsi kerete társadalmilag elfogadhatóvá, sőt jutalmazottá tesz – miközben ugyanez a fenyegető, erőfitogtató magatartás más közegben joggal váltana ki elítélést. Ami az utcán vagy egy sportesemény környezetében fenyegető csoportos fellépésnek, megfélemlítésnek vagy önbíráskodásnak tűnne, az az „állatmentés” erkölcsi keretében könnyen legitimálhatóvá válhat, itt elítélés helyett tapsot, lájkokat, elismerést, sőt akár anyagi támogatást is kaphatnak érte.
Így különösen veszélyes módon kapcsolódhat össze az erőfölény és az erődemonstráció élménye, a morális felsőbbrendűség érzése és a közösségi média jutalmazó mechanizmusa.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden határozottan fellépő állatvédőt ilyen motiváció vezet. Azt viszont igen, hogy egy ilyen szervezeti forma különösen nagy önkontrollt, szakmai fegyelmet és külső kontrollt igényel, mert ellenkező esetben nagyon könnyen összemosódhat az állatvédelem a morálisan legitimált erőfitogtatással.
Éppen ezért kell világos határt húzni: a társadalmi szükséglet nem feltétlenül igazol önbíráskodást; a jó cél nem tesz automatikusan elfogadhatóvá minden eszközt; az állatvédelem pedig nem ad felhatalmazást más emberek megfélemlítésére vagy megalázására.
A valódi kérdés mindig ugyanaz marad: az adott fellépés szükséges, arányos, tényszerű és valóban az állat érdekét szolgáló volt-e.
Jelen esetben különösen érdekes és tanulságos lesz látni, hogy az ügyet elindító, az indulatokat felkorbácsoló, és ezzel jelentős reputációs és anyagi károkhoz hozzájáruló szervezet vajon vállalja-e a felelősséget a szakszerűtlen és etikailag erősen kifogásolható eljárásának következményeiért.
A hatóságot illető aggályok
Az ügy talán legsúlyosabb kérdése végül talán nem is a civil szervezet etikátlan működésére, hanem a hatóságok szerepére vonatkozik.
A beszámoló szerint ugyanis a helyszíni eljárásban hatósági szereplők is részt vettek, illetve képviseltették magukat, sőt a beszámoló szerint maga a hatóság rendelte el, hogy "a kutyákat biztonságos helyre kell szállítania 24 órán belül".
A "tisztelt hatóság" tehát (a beszámoló szerint) reális elvárásnak tartja azt, hogy a gazda 24 órán belül találjon, vásároljon/béreljen egy új elérhető közelségű, megfelelő fekvésű, méretű területet, ott alakítsa ki a megfelelő infrastruktúrát, kerítést, kutyaházakat, vagy találjon gazdát 10 nagy testű domináns, idegenekkel szemben erősen bizalmatlan kutyának. Mindezt hétvégén...
Ezt azért érdemes ízlelgetni egy kicsit...
Ettől kezdve a történet már nem magyarázható egyszerűen azzal, hogy egy dilettáns civil állatvédő szervezet szakmailag mellényúlt.
A civil szervezet tévedhet. Lehet elfogult. Lehet tapasztalatlan az adott kutyatípus tartásában. Lehet, hogy egy városi állatvédelmi szemléletet automatikusan rávetít egy teljesen más funkciójú állományra..., bár tőlük is elvárható lenne a legkörültekintőbb eljárás.
A hatóság feladata viszont éppen az volna, hogy mindezt kiszűrje, majd valóban az érintett állatok érdekeit szem előtt tartva, reálisan betartható intézkedéseket foganatosítson (pl. X napon belül legyen pótolva/felújítva a kutyaház, ha az valóban rossz állapotú, Y napon belül javítva a kerítés, ha valóban nem megfelelő stb).
A hatóság ugyanis nem Facebook-kommentelő. Nem aktivista. Nem azért van jelen, hogy valamelyik fél indulatait visszhangozza, az érintett gazda helyzetét ellehetetlenítse, hanem azért, hogy önállóan megállapítsa a tényállást, alkalmazza a jogszabályokat, szükség esetén szakértőt vonjon be, és csak olyan intézkedést hozzon, amely tényszerűen megalapozott és arányos.
És itt jelenik meg a rendszerszintű probléma.
Ha egy állattartási ügyben annak eldöntése, hogy mi számít „jó gazda gondosságának”, nem az adott állat fajtájának, funkciójának, etológiai sajátosságainak és tényleges jóllétének ismeretén alapul, hanem egy általánosított, városi kedvtelésből tartott kutyára kialakított mintán, akkor nem egyetlen rosszul sikerült akcióval állunk szemben.
Akkor maga az ellenőrzési rendszer nem képes megfelelően különbséget tenni az állat elhanyagolása és az ember számára szokatlan, de az adott állat számára megfelelő tartási mód között.
Ennek pedig nagyon súlyos következménye lehet.
Mert ha egy laikus téved, legfeljebb a butaságát terjeszti.
Ha egy civil szervezet téved, azzal egy ember jó hírnevét tönkre teheti.
Ha azonban a hatóság téved, akkor az állam kényszerítő erejével nehezítheti meg állatok és emberek tömegeinek életét.
Ezért ebben az ügyben nemcsak azt kellene kivizsgálni, hogy az állatvédő szervezet milyen alapon tette közzé az állításait, hanem azt is, hogy a jelen lévő hatóságok pontosan mit állapítottak meg, milyen bizonyítékok alapján, milyen szakmai kompetenciával, és milyen jogalapon tartották szükségesnek az esetleges intézkedéseket.
Ugyanis az igazán súlyos tanulság végül talán ez: egy civil szervezet szakmai tévedése is okozhat súlyos egzisztenciális problémákat, viszont egy szakmailag téves civil narratíva hatósági legitimációja azonban már társadalmi szintű rendszerhiba.
Vissza
