Állatvédelem vagy embervadászat? - 1. rész: A vádak és a valóság
Az állatvédelem fontos és szükséges ügy. Aki valóban elhanyagolt, szenvedő vagy bántalmazott állatok érdekében lép fel, az társadalmilag hasznos munkát végez, és megérdemli a támogatást. Éppen ezért különösen nagy felelősség terheli azokat, akik az „állatvédelem” erkölcsi tekintélyével a hátuk mögött embereket ítélnek meg, hatósági intézkedést kezdeményeznek velük szemben, majd az ügyről nagy nyilvánosság előtt számolnak be.
Tegnap délelőtt jelezték felém, hogy egy állatvédő szervezet egy zalai kutyatartási helyszínre vonult ki nagy erőkkel. Még aznap délután a szervezet közzé is tette a szemléről szóló facebook-bejegyzést. A poszt súlyos képet festett az ottani állapotokról: nem megfelelő állattartásról, a jó gazda gondosságának hiányáról, hiányzó vagy rossz kutyaházakról, megfelelő ivóvízellátás hiányáról, elégtelen felügyeletről, alultáplált és „megcsonkított” kutyákról beszélt, majd diadalittasan számolt be a szemle nyomán megindult közigazgatási eljárásról. A bejegyzés első reakciói között hamar megjelentek a szélsőséges hangok is: a gyalázkodás mellett börtönt követelő, sőt fizikai bántalmazást kívánó hozzászólások is születtek. A kommentfolyam később jóval árnyaltabbá vált: egyre többen kezdték megkérdőjelezni a bejegyzés következtetéseit, felhívták a figyelmet a pásztorkutyák sajátos tartási igényeire, és több ponton vitatták az állatvédők helyzetértékelését.
A később megjelenő józanabb hozzászólásoktól függetlenül azonban maga az eredeti bejegyzés továbbra is komoly kérdéseket vet fel. A helyszínről rendelkezésre álló további felvételek, valamint az egyes kifogások szakmai vizsgálata ugyanis egészen más képet mutat. Több közölt állítás egyszerűen nem felel meg a valóságnak, mások bizonyítatlan feltételezések, megint mások pedig abból fakadnak, hogy a pásztorkutyák sajátos igényeit egy általános, városi kedvtelésből tartott kutyákra kialakított szemlélet alapján ítélik meg.
1. A KUTYAHÁZ KÉRDÉSE
1.1. A kutyaházak hiányára vonatkozó állítás tényszerűen valótlan
Az alapítvány bejegyzésében nem pusztán azt írta, hogy valamelyik kifutóban nem látott kutyaházat, hanem konkrét, ellenőrizhető tényállítást tett:
„A 10 nagytestű kutya többségének nem volt, vagy rossz állapotú kutyaháza volt.”
Ez az állítás nem felel meg a valóságnak.
A helyszínről készült teljesebb videófelvételen (amit tegnap kaptam) jól látható, hogy a kifutókhoz szakszerűen kialakított, jó állapotú kutyaházak tartoznak. A kifutók rendezettek, természetes árnyékot biztosító kellemes, erdős környezetben helyezkednek el, és ivóvizes edények is láthatók bennük.
Az alapítvány által kiemelten bemutatott egyetlen szűkebb kifutónál két kutya háza a fotó készítésének időpontjában valóban nem a megszokott helyén állt. Nem azért, mert ezeknek a kutyáknak nem volt kutyaházuk, hanem azért, mert a házat a rendszeres fertőtlenítés miatt ideiglenesen félretették, és még nem helyezték vissza. A kutyaház azonban közvetlenül a kifutó mellett állt, így annak az állatvédőnek, aki jogosulatlanul behatolt a magánterületre és a fényképet készítette, azt látnia kellett.
Ez különösen súlyossá teszi a bejegyzés állítását. Nem arról van szó, hogy egy gyors helyszíni szemle során valaki tévedésből nem vett észre egy távolabb lévő építményt. A ház a helyszínen jelen volt, miközben a nyilvánosság elé olyan fénykép került, amelynek képkivágásából éppen ez maradt ki.
Ezért a probléma kettős. Egyrészt konkrétan valótlan az az állítás, hogy a tíz kutya többségének nem volt, vagy rossz állapotú kutyaháza volt. Másrészt a közzétett fényképek szelektív kiválasztása olyan vizuális benyomást kelt, amely ezt a valótlan állítást látszólag alátámasztja.
A fotók és a teljesebb helyszíni felvétel összevetése ezért már komolyan felveti, hogy nem egyszerű tévedésről vagy felületes helyzetértékelésről, hanem a valós körülmények egyoldalú, félrevezető bemutatásáról van szó.
És van ebben egy különösen visszás mozzanat: a „jó gazda gondosságának hiányát” olyan helyzettel próbálják alátámasztani, amelyben a kutyaház éppen azért volt ideiglenesen félretéve, mert a gazda rendszeresen fertőtleníti azt.
1.2. A fajtajelleg fontossága
Miközben a bejegyzés írója a kutyaház hiányával próbálja hergelni az olvasókat, itt éppen olyan keleti pásztorkutyákról, illetve tudatos tenyésztési programban létrehozott pásztorkutya-keverékekről van szó, amelyek a hagyományos kutyaházakat tapasztalati alapon az év jelentős részében alig vagy egyáltalán nem használják. Ezek az állatok rendszerint csak tartós, erős széllel járó, hideg esőzés idején keresnek fedett, szélvédett helyet; nyáron és kora ősszel a kutyaház sok esetben gyakorlatilag érintetlen marad. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne kellene számukra szükség esetén megfelelő védett helyet biztosítani, hanem azt, hogy a kutyaház tényleges használata és jelentősége erősen függ az adott kutyatípustól, az időjárástól és a tartási körülményektől.
1.3. A körülményrendszer hosszú távú hatása
Ennek megértéséhez azt is figyelembe kell venni, hogy ezeknek a pásztorkutyatípusoknak az ősei évezredeken keresztül olyan körülmények között éltek és dolgoztak, ahol télen-nyáron a nyájat kísérték, jelentős részben a szabad ég alatt. A pásztorkutyák kialakulását nem komfortos tartási környezet, hanem éppen a hőség, a fagy, a csapadék, a nagy fizikai terhelés és más környezeti kihívások határozták meg. A Hogyan tovább komondor? című könyvemnek „A körülményrendszer formáló ereje” című fejezete részletesen foglalkozik azzal, hogy e környezeti tényezők nem egyszerűen kellemetlenségek voltak, hanem a pásztorkutyák fizikai és viselkedésbeli tulajdonságait alakító szelekciós tényezők.
Ez azért lényeges, mert egy munkára kialakult kutyatípus esetében a „jó tartás” fogalmát nem lehet automatikusan azonosítani a minél komfortosabb körülményekkel. A könyvben részletesen kifejtett álláspont szerint a tartósan komfortos tartás hosszú távon éppen azoknak a tulajdonságoknak a szelekciós jelentőségét szüntetheti meg, amelyek e kutyák kivételes időjárás-tűrését, szervezeti szilárdságát és alkalmazkodóképességét létrehozták. Magyarul a komfortos körülmények biztosítása kellemes az adott egyed számára, de a fajta kivételes tulajdonágainak leépüléséhez vezet.
1.4. Szakszerűtlen, antropomorf elvárások
A kutya számára egy menedék értékét nem annak esztétikai állapota, újszerűsége vagy emberi szemmel vett „komfortossága” határozza meg. A kutyának nincs olyan esztétikai vagy minőségérzékelése, amely alapján különbséget tenne egy frissen festett, mutatós kutyaház és egy egyszerűbb, de funkcionálisan megfelelő menedék között. Számára az a lényeg, hogy amikor az időjárás valóban indokolja, legyen olyan hely, amely védelmet nyújt például a tartós csapadékkal, erős széllel vagy szélsőséges időjárással szemben.
A gyakorlati tapasztalat szerint az ilyen pásztorkutyák sokszor egy két oldalról szélvédett, felül fedett száraz helyet, vagy akár egy saját maguk által ásott gödröt szívesebben választanak, mint egy zárt kutyaházat. Külön kérdés természetesen az ellő szuka és a kölykök elhelyezése, ahol más követelmények érvényesülnek. A valódi állatvédelmi kérdés tehát nem az, hogy a fényképen egy emberi szemmel tetszetős kutyaház látható-e, hanem az, hogy az adott állat saját élettani és etológiai igényeinek megfelelő védelem ténylegesen rendelkezésére áll-e.
2. A MŰKÖDŐ KERÍTÉS ÉS A DEMAGÓG KÖRÍTÉS ESETE
A körülmények szörnyűséges mivoltát bemutatni hivatott írás így folyatódik:
"...a kutyák kettesével villanypásztorral elkerített részeken voltak elkülönítve..."
Ez a mondatrész abban a kontextusban került a felsorolásba, ahol a hiányzó, vagy rossz állapotú kutyaház a nem megfelelő mennyiségű ivóvíz, és az alultáplált, illetve megcsonkított kutyák jelenlétével igyekeztek borzolni a kedélyeket, mintha a villanypásztor és a párban való tartás szintén elítélendők lennének.
2.1. A természetes talajú, fás kifutó nem alacsony színvonalú tartás – éppen ellenkezőleg
A bejegyzés szóhasználata azt a benyomást kelti, mintha a kutyák „villanypásztorral elkerített részeken” történő tartása eleve valamiféle primitív, állatvédelmi szempontból alacsonyabb rendű elhelyezés lenne.
Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz.
A helyszíni felvételen látható kutyák természetes talajú, növényzettel borított, fás, árnyékos környezetben kialakított kifutókban élnek. Ez egy nagytestű pásztorkutya szempontjából messze kedvezőbb környezet, mint az a kutyatartási forma, amelyet a modern tenyészetekben és menhelyeken teljesen megszokottnak tekintünk: az egyesével történő elhelyezés viszonylag szűk, betonozott vagy más szilárd burkolatú, fémrácsokkal körülvett kennelekben.
A természetes talaj nem egyszerűen esztétikai különbség. Lehetővé teszi a kutyának, hogy változatosabb felületen mozogjon, kaparjon, fekvőhelyet válasszon, hűvösebb vagy szárazabb helyet keressen, és viselkedését sokkal inkább saját igényeihez igazítsa. A fák és a növényzet természetes árnyékot, mikroklímát és változatosabb környezetet biztosítanak. Ezzel szemben egy kisebb, kemény burkolatú kennel jóval szegényebb és mesterségesebb életteret jelent.
Éppen ezért különösen furcsa, amikor egy természetes talajú, fás, árnyékos kifutó pusztán azért kap negatív felhangot, mert nem úgy néz ki, mint egy frissen épített kenneltelep.
A rendezett beton, a festett vasrács és a szabályos kennel látványa az ember számára kelthet nagyobb rend és gondosság érzetét – ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a kutya számára is jobb életminőséget biztosít, sőt…!
2.2. Pásztorkutyák esetében a páros tartásnak szakmai oka is van
A pásztorkutya társas állat; eredeti környezetében rendszerint falkában él és dolgozik. Ebből azonban nem következik, hogy bármely tetszőleges létszámú és összetételű falka korlátozás nélkül együtt tartható.
Ezek erős karakterű, nagytestű, részben kifejezetten harcias szelekciós háttérrel rendelkező kutyák. A kanok között gyakori lehet a rivalizálás, de bizonyos esetekben a szukák között is komoly konfliktusok alakulhatnak ki – főleg bekerített, korlátozott férőhelyen tartva. Nagyobb csoportokban ezért a rangsorharcok valós sérülésveszélyt jelenthetnek.
A kutyák megfelelő párokba rendezése tehát éppen a társas igény és a biztonság közötti szakmai kompromisszum lehet: a kutya nincs egyedül, ugyanakkor elkerülhetők azok a falkán belüli konfliktusok, amelyekből rendszeres verekedések és sérülések származhatnának.
Különösen ellentmondásos, hogy éppen az a fajta állatvédelmi szemlélet kifogásolja most a kutyák páros elhelyezését, amely máskor felháborodva mutogatja a falkában élő pásztorkutyák rangsorharcaiból származó sérüléseket, és ezek láttán azonnal a gazda felelőtlenségét vagy az állatok veszélyeztetését emlegeti.
2.3. A legszűkebb kifutó tudatos kiemelése ismét hamis összképet teremt
A helyszínről készült videófelvételek alapján egyértelművé vált, hogy a bejegyzésben éppen a telep legszűkebb, legkedvezőtlenebb képet mutató kifutóját emelték ki, miközben a többi, tágasabb kifutó nem került hasonló módon bemutatásra. Az olvasó így joggal hiheti, hogy a közzétett képek a telep általános állapotát reprezentálják, holott valójában a tartási körülmények legkedvezőtlenebb részletét látja.
Az 1.1. pontnál már láttuk ugyanezt a módszert a kutyaházak esetében: a teljes helyszínből azt a részletet mutatják meg, amely a lehető legrosszabb benyomást kelti. A videófelvételek fényében egyre nehezebb ezt egyszerű véletlen képkiválasztásnak tekinteni.
Ráadásul még ennek az egy kifutónak a megítélésénél sem elegendő pusztán az alapterületet nézni, hiszen a kutyák nem kizárólag ebben a kifutóban töltik a mindennapjaikat: a tenyésztő rendszeresen kijár velük, sétáltatja és szocializálja őket. Önmagában tehát egy kifutó mérete nem mondja meg, hogy a kutya megfelelő mozgásban részesül-e; ehhez az egész napi tartási és mozgatási gyakorlatot kellene ismerni. A Magyarországon tartott kutyák jelentős része ennél kisebb vagy legfeljebb hasonló tényleges élettérben él, akár lakásban, akár kisebb kennelben. Ilyen alapon szinte a fél országot vegzálhatnák a szurkolók.
2.4. A villanypásztorból nem következik sem a szökésveszély, sem a felügyelet hiánya
A bejegyzés ennél is tovább megy:
„A villanypásztor nem helyettesítheti a kerítést, nem akadályozza meg a kutyák kijutását közterületre, pedig mindez egy forgalmas főúttól 25 m-re a fák között van, állandó felügyelet, napi ellenőrzés nélkül.”
Ez rosszindulatú feltételezés tényként előadva, hangulatkeltő körítéssel.
Ha azon a napon jártak először a helyszínen, milyen alapon állítják, hogy a kutyák „napi ellenőrzés nélkül” vannak ott? Ez egyszerűen nem igaz. A tenyésztő, vagy a párja minden nap ellátják a kutyákat.
Ugyanígy félrevezető a főút közelségének hangsúlyozása. A megfogalmazás azt sugallja, mintha a kutyák rendszeresen kiszabadulnának, és veszélyeztetnék az arra járók testi épségét, a közlekedést, az autókat vagy saját magukat. Ilyen azonban nem történt: ezek a kutyák soha nem szabadultak el.
Vagyis itt nem megtörtént eseményre tesznek utalást, mintha az gyakran előfordulna.
3. „A TÁLAKBAN ANNYI VÍZ VOLT, AMENNYI ESŐ ESETT AZ ELMÚLT NAPOKBAN”
Ez megint egy rosszhiszemű feltételezés tényként előadva, és arra irányuló kísérlet, hogy az olvasóban azt az érzetet keltse, hogy a gazda még vizet sem ad a kutyáinak.
Azt ők sem vitatják, hogy vizes tálak ott vannak. Állatvédelmi szempontból releváns kérdés az, hogy a kutyák számára megfelelő mennyiségű ivóvíz rendelkezésre áll-e. Ha a víz nem lett volna elég, akkor a tálak üresek lettek volna. Az, hogy a tálban lévő vizet minden további nélkül az előző napok csapadékának minősítik, nem ténymegállapítás, hanem hangulatkeltő feltételezés.
4. AZ ALULTÁPLÁLTSÁG HAMIS VÁDJA
Ezen kutyák esetében szó sincs alultápláltságról. Sokkal inkább arról, hogy az állatvédők láthatóan nincsenek tisztában ezeknek a kutyáknak az ideális kondíciójával és táplálási sajátosságaival.
A nagytestű keleti pásztorkutyák több ezer éves kialakulása során a kutyáknak rendszeresen szűkös táplálékellátás mellett, rendkívül nagy fizikai terhelésnek kitéve kellett életben maradniuk és dolgozniuk. Ez erős szelekciót jelentett a kiváló tápanyag-hasznosításra, a lassú, kiegyensúlyozott fejlődésre és arra, hogy viszonylag kevés táplálékból is erős, munkaképes szervezetet építsenek fel.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mai leszármazottaikat hazánkban is éheztetni, de kell, de éppen ebből a szekciós hatásból adódik az, hogy ezeknél a kutyáknál nem lehet cél a mai kedvtelésből tartott kutyák között megszokott egészségtelenül telt testkondíció. Ellenkezőleg: a túlzott energiabevitel és a túl gyors növekedés – különösen nagytestű, fiatal kutyáknál – súlyosan megterhelheti a fejlődő mozgásszerveket, és hosszú távon komoly egészségügyi problémákhoz vezethet.
Vagyis egy pásztorkutyát nem lehet azért alultápláltnak minősíteni, mert szárazabb, szikárabb kondícióban van annál, amit a mai, gyakran túltáplált hobbiállományban megszoktunk. Ezeknél a kutyáknál éppen a túletetés lehet az, ami hosszú távon tönkreteszi azt a szervezeti szilárdságot, amelyre évezredeken át szelektálódtak.
5. A CSONKOLT FÜLEKKEL VALÓ HANGULATKELTÉS
Az említett bejegyzés kiemeli: „6 kutyának a füle megcsonkítva”.
A „megcsonkítva” szó és a mellé tett dühös hangulatjel már önmagában kész erkölcsi ítéletet közvetít, miközben éppen azt a kérdést kerüli meg, amely állatvédelmi szempontból valóban lényeges: miért kurtítják hagyományosan a munkára szánt pásztorkutyák fülét, és összességében melyik megoldás okoz kevesebb szenvedést az állatnak?
Az állatvédelmi törvény különbséget tesz a pusztán a küllem megváltoztatása érdekében végzett sebészeti beavatkozás és az állat egészsége, illetve későbbi egészségkárosodásának megelőzése céljából végzett beavatkozás között. Konkrétan így fogalmaz:
„Az állaton küllemének megváltoztatása érdekében, továbbá más, nem az állat egészsége vagy későbbi egészségkárosodásának megelőzése céljából történő sebészeti beavatkozás - az ivartalanítás, valamint e törvény végrehajtására kiadott jogszabályban meghatározott további beavatkozás kivételével - nem végezhető.”
Sőt, azt is kimondja, hogy el kell végezni azt a beavatkozást, amelynek elmulasztása az állat fájdalmát, szenvedését idézi elő, sérülést okoz vagy károsodáshoz vezet:
„Az állaton minden olyan beavatkozást el kell végezni, amelynek elmulasztása az állat fájdalmát, szenvedését idézi elő, az állatnak sérülést okoz, vagy az állat károsodásához vezet.”
A munkára tenyésztett pásztorkutyák fülkurtításának hagyományos célja éppen ez utóbbi. Nem azért vágják a fület, hogy a kutya „szebb” vagy tetszetősebb legyen. A nagy, lelógó fül a pásztorkutya valódi munkakörnyezetében fokozott sérülési felület: rangsorharcokban, más kutyákkal vagy ragadozókkal való küzdelemben könnyen sérül; a legyek és böglyök – amelyek haszonállatok közelében jellemzően nagy számban vannak jelen – pedig a fülszélt rendszeresen kisebezhetik, és a sebek gyógyulását hetekig, akár egész nyáron akadályozhatják.
Ennek szemléltetésére több videó is rendelkezésre áll:
A nagy, lelógó fül emellett bizonyos gyulladásos problémákra is hajlamosabb lehet.
Vagyis itt kétféle fájdalmat és kockázatot kell egymással összevetni:
- Az egyik 2-3 napos korban végzett, néhány pillanatig tartó beavatkozás, amelynél némelyik kölyök még csak nem is sír, hiszen a pásztorkutyák fájdalomküszöbe eleve sokkal magasabb a legtöbb kutyáénál (nem beszélve az emberről...), a felsíró kölykök pedig az anyjuk emlőjére visszatéve hamar megnyugszanak és szopni kezdenek. Tapasztalati összehasonlításként érdemes felidézni a csecsemők esztétikai célú füllyukasztását (egy találomra kiválasztott, nyilvánosan elérhető videó alapján): a beavatkozásra adott reakció jellemzően jóval hevesebb és elhúzódóbb, a gyermek hosszasan, kétségbeesetten sír – miközben ezzel semmiféle későbbi fájdalmat vagy egészségkárosodást nem előzünk meg. A munkára szánt pásztorkutyák korai fülkurtításának indoka ezzel szemben éppen az, hogy egy nagyon rövid, egyszeri fájdalom árán hosszú éveken át ismétlődő, sokkal tartósabb szenvedést előzzünk meg.
- A másik a vágatlan fülű munkakutyát egész életében újra és újra érő sérülések, vérző fülszélek, légy- és bögölymarások, elhúzódó gyógyulások és esetleges gyulladások sora. A valódi állatvédelmi mérlegelésnek nem azt kell kérdeznie, hogy melyik látvány zavarja jobban az embert, hanem azt, hogy melyik megoldás eredményez kevesebb összesített szenvedést a kutya egész élete során.
Éppen ezért alapvető hiba összemosni az esztétikai célú kupírozást – különösen azt, amelyet többhetes korban végeznek, és jóval komolyabb, elhúzódóbb beavatkozással jár – a munkára tenyésztett pásztorkutyák egészségvédelmi célú fülkurtításával. Az első esetben a beavatkozás az ember küllemi igényét szolgálja, és nincs fájdalommegelőző szerepe; a második esetben viszont éppen az a cél, hogy későbbi, ismétlődő és összességében jóval nagyobb szenvedést előzzön meg.
Elméletben persze felvethető, hogy a fülszéli sérülések különféle riasztó- és sebkezelő készítmények rendszeres használatával mérsékelhetők. A gyakorlatban azonban ez nem ilyen egyszerű. A tapasztalatok szerint ezek a a készítmények nem nyújtanak teljes védelmet: erős légy- és bögölyterhelés mellett a fülszél így is kisebesedhet, egyes kutyák pedig kifejezetten kerülik a kezelést (már a flakont meglátva menekülnek), vagy a kezelést követően, a szer szagától szabadulva akár trágyába is belehemperedhetnek, tovább növelve a nyílt seb fertőzésveszélyét. És mindez csak a rovarok okozta sérülésekre vonatkozik. Semmiféle kenőcs vagy riasztószer nem védi meg a fület attól, hogy egy másik nagytestű kutya vagy ragadozó küzdelem közben elkapja, felszakítsa vagy súlyosan megroncsolja.
https://youtu.be/JnEfoCN0MAw?si=XpEhpVO_aaJfdsHA
Aki valóban állatvédelmi szempontból közelít ehhez a kérdéshez, annak legalább ezt az összefüggést meg kell értenie és mérlegelnie. Aki viszont a pásztorkutyák valós munkakörnyezetének és sérülési kockázatainak ismerete nélkül, mindenáron el akarja lehetetleníteni a fülkurtítást, az könnyen éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit állatvédelemnek nevez: saját tájékozatlanságával hosszabb, ismétlődő és teljesen felesleges szenvedésnek teszi ki azokat a kutyákat, amelyeket állítólag védeni akar.
Az első rész alapján tehát jól látható, hogy a közzétett bejegyzés több ponton nem a valós helyzetet tükrözi, hanem valótlan állításokra, rosszhiszemű feltételezésekre és szakmailag erősen vitatható következtetésekre épít. A következő részben már nem azt vizsgáljuk, miként mutatták be az esetet, hanem azt, hogy mit nyertek vagy veszítettek mindezzel a kutyák és az érintett ember, milyen kép tárul elénk az állatvédelem hitelességéről, és végső soron magáról a hatósági rendszerről.
Vissza