Blog

Az első és a második blogbejegyzésben Makó Jánosnak a könyvemmel kapcsolatban megfogalmazott kritikáira reagáltam. Amint ezekben kimutattam, bírálatai mindeddig jórészt mellékes kérdések körüli akadékoskodásra és az érdemi mondanivalót nem vagy csak alig érintő kifogásokra épültek – ráadásul néhány apróságot leszámítva ezek sem bizonyultak helytállónak.

Azóta már érint lényegesebb kérdéseket, de nem nevezi meg a könyvet, inkább olyan célzásokat tesz, amelyek címzettje az előzményeket ismerők számára világos, miközben mindig hagy magának egy kényelmes menekülőutat: ő nem mondta, hogy kiről vagy miről van szó; akinek nem inge, ne vegye magára...

Kommunikációs szempontból ez kétségkívül praktikus: a célzás eljut a közönséghez és kifejti dehonesztáló hatását, miközben szükség esetén maga a célzás is letagadható.

Önmagukban ezek a célzások aligha indokolnának részletes választ. Azért tartom mégis szükségesnek, hogy foglalkozzam e bejegyzések tartalmával, mert a nyilvánosan ismételt téves állítások idővel könnyen leválhatnak eredeti kontextusukról és köztudatba épülő újabb tévhitekké válhatnak. Különösen indokolt az ellenőrzés akkor, amikor ezek az állítások éppen a tudományos módszertan és a forráskritika tekintélyére hivatkozva jelennek meg. Ez a jelen írással induló sorozat ezért elsősorban nem annak szól, aki ezeket megfogalmazta, hanem azoknak, akik később már forrásként, netán kész tényként találkozhatnak velük.

Mielőtt azonban rátérnénk a konkrét kinológiai állítások vizsgálatára, kénytelenek vagyunk egy rövid vitamódszertani kitérőt tenni, és a későbbiekben időről időre vissza is térni rá. A kritikus ugyanis maga helyez különösen nagy hangsúlyt a tudományosság szabályaira, a források pontos használatára, az állítások megfelelő alátámasztására, valamint vitapartnerei szakmai és módszertani felkészültségének megítélésére. Mindez olyannyira visszatérő és hangsúlyos eleme megnyilvánulásainak, hogy a tartalmi kérdések vizsgálata során sem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni.

Viaskodás szalmabábokkal

Nemrég például egy facebook bejegyzésben ezt írta:

„Kedvencem, amikor valaki teljes magabiztossággal kijelenti, hogy a kuvasz a komondorból származik. És jön a türkmén komondor meg társai. Különösen szép teljesítmény ez napjainkban, amikor szinte feldolgozhatatlan mennyiségű információ áll rendelkezésünkre, mégis sokan képtelenek néhány megbízható forrásnak alaposan utánanézni. Úgy tűnik, az információs társadalom legnagyobb vívmánya nem a tudás terjedése, hanem a tévedések magabiztosabb előadása lett, de szerencse vagy nem szerencse a genetika nem igazodik a nemzeti romantikához”

Természetesen nem kezelhetjük tényként, hogy kire/mire gondol a költő, de több körülmény is ugyanabba az irányba mutat.

1. Korábbi megnyilvánulásaiban a könyvemet illető lejárató jelleg már több ízben megmutatkozott.
   
   
2. Emellett a közelmúltban én kérdőjeleztem meg nyilvánosan, írott formában, hangsúlyosan azt a hagyományos elképzelést, hogy a komondor és a kuvasz egymás mellett, fajtatisztán tenyésztve létezett évszázadokon keresztül, és én vetettem fel annak lehetőségét is, hogy vagy közös eredetűek, vagy különböző eredetük ellenére egy nagy kárpát-medencei populáció részeként hosszú időn keresztül keveredhettek egymással. Azt azonban soha nem állítottam, hogy „a kuvasz a komondorból származik”.
   
   
3. Azt a sejtést, hogy kire vagy mire célozgat, tovább erősíti, hogy a „türkmén komondor” szófordulattal korábban soha nem találkoztam; ezt a kifejezést én használtam a könyvben. De természetesen nem abban a kontextusban, amelybe a kritikus egy genetikai fejtegetést tartalmazó bejegyzésben helyezi – amelyben többek között azt állítja: „A modern genetikai és történeti kutatások alapján sem a kuvasz, sem a komondor nem vezethető vissza egyszerűen valamiféle keleti eredetre: genetikailag sokkal inkább a nyugat- és közép-európai kutyapopulációkhoz állnak közel.” A „türkmén komondor” kifejezést nem genetikai rokonság vagy közvetlen leszármazás állítására használtam. Éppen azt magyaráztam, hogy a komondor szó a modern fajtásítást megelőzően nem feltétlenül a mai értelemben vett zárt fajtát, hanem funkciót és az annak megfelelő kutyatípusokat jelölhette, ahogyan a vizsla, az agár vagy a kopó szavak is gyűjtőfogalmak – hiszen egykori források írtak német, olasz, orosz vagy akár skót komondorról, míg van olyan forrás, amely „bármelly országbeli komondorok”-at emleget... Ha ilyen értelemben használnák ma is e kifejezést, akkor nevezhetnénk az alabajt türkmén komondornak.

Ha a célzás valóban a könyvemre irányul, akkor a kritikus nem arra reagál, amit én írtam, hanem azon gúnyolódik, amivé ő maga kiforgatta. Ezt az alantas érvelési módszert úgy hívják, hogy szalmabábérvelés. Enyhítő körülmény lehet számára, ha nem közvetlenül a könyvre reagál, hanem olyan valakinek az írására, aki olvasta, félreértette, majd ennek alapján fogalmazott meg hasonló, az eredetitől eltérő állításokat. Ebben az esetben azonban illett volna ezt jeleznie, hogy ne adjon okot félreértésekre. Itt azonban nagyon úgy tűnik, hogy nem a félreértések elkerülése, hanem azok okozása a cél…

Olvasókönyv általános iskola 3. osztályos tanulók számára

Az alábbi bejegyzését érdemes teljes terjedelmében idézni:

„Komolyan mondom mi a f szomért dolgoznak napjaink kutatói, történészei, régészei? Teljesen felesleges. Régen volt a folyóiratoknál egy szakmai kontroll már az is luxus.

Idézet a cikkből: "Ami a sok elmélet közül számomra a legvalószínűbbnek tűnik, hogy a kunokkal érkezhettek a magyar területekre. Ez azért feltételezhető, mert ezen komondor típusú kutyák számára a mai Magyarország a legnyugatibb elterjedési pont, éppen ahogy a kunoké is volt annak idején. "

Hol a büdös f szomba volt az ország nyugati részén kun szállásterület? HOL? Tudjuk már hogy a Kiskunság, meg a Nagykunság honnan kapta a nevét? Az ilyen tudatlanságból simán leeht következtetni az egyéb szakmai színvonalra is.

És ezek osztják az észt, meg kurva okosak, hát csak gratulálni tudok Basszuk már fel azt a kurva történelem könyvet, vagy AI-t vagy Wikipediát és mielőtt nagyon okosnak akarunk tűnni OLVASSUNK már utána.”

Ez az egy bejegyzés szinte állatorvosi lóként mutatja be kritikusunk kutyás közéleti tevékenységét.

1. Itt sem az eredeti állításra reagál, hanem arra, amit ő maga olvasott bele. Az interjúban Hegedűs Csaba nem azt állítja, hogy Magyarországon belül Nyugat-Magyarország lett volna a kunok legnyugatibb szállásterülete, hanem azt, hogy Eurázsia egészét tekintve Magyarország a nyugati végpont. 
   
   
2. Ha azt állította volna, amivé történészünk kiforgatta, akkor sem lenne jogos a vulgáris felháborodás, de még egy kulturált kritika sem, hiszen még ezt sem tudja jól: a kunoknak ugyanis voltak szállásterületeik a Dunántúlon is. 
   Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a kun eredetre vonatkozó elmélettel egyetértenék; könyvemben éppen az ezt alátámasztani hivatott érvek bizonyító erejét vitatom, magát a lehetőséget azonban nem zárom ki.
   
   
3. A tejszínhab a tortára pedig a legendás öngóllal felérő konklúziója: „Az ilyen tudatlanságból simán leeht következtetni az egyéb szakmai színvonalra is.
   És ezek osztják az észt, meg kurva okosak, hát csak gratulálni tudok Basszuk már fel azt a kurva történelem könyvet, vagy AI-t vagy Wikipediát és mielőtt nagyon okosnak akarunk tűnni OLVASSUNK már utána.”
   
   
4. A koktélcseresznye a tejszínhabra pedig maga a stílus, amelynek különös fénytörést ad blogjának önmagát felminősítő bemutatkozása:

„Oldalamon a kutyás kultúra eleganciája találkozik a szakértelemmel: fajtaismeret, történelem, művészet, életmód, tenyésztés, egészség és inspiráló történetek egy helyen.”

Még tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy amikor egy kommentelő felhívja a figyelmét arra, hogy félreértette az idézett mondatot, mindössze annyit válaszol: "lehet de már lesz*om...". A tévedést tehát annak jelzése után sem javítja, így a cikkíróra és az interjúalanyra egyaránt rossz fényt vető bejegyzése változatlanul nyilvánosan elérhető marad – miközben magát a bejegyzést nagyobb eséllyel olvassák, mint az alatta sorakozó hozzászólásokat.

(Utólagos megjegyzés: jelen blogbejegyzés közzétételét követő 1–2 órán belül az összes korábbi Facebook-bejegyzését törölte vagy nyilvánosan hozzáférhetetlenné tette.)

A tudományosság önjelölt vizsgabiztosa

Az illető az egyik facebook bejegyzése alatti hozzászólásfolyamban (arról szóló vitában, hogy volt-e, lehetett-e keveredés a nyugati pásztorkutyák és a magyar pásztorkutyák között a nagy mennyiségű lábasjószág nyugati piacokra való hajtása nyomán, amely kérdésben a könyvemben én is állást foglaltam, tehát közvetve nekem is szól) ezeket írta ottani aktuális vitapartnerének:

„Az európai nagy fehér kutyák a genetikai vizsgálatok alapján nem állnak rokonsági kapcsolatban a kuvasszal és a komondorral.”

„Gondolhatnánk hogy mind rokonok, de a genetikai kutatások szerint nem azok és a keleti kutyákkal se mutatnak rokoni kapcsolatot. Genetikailag közelebb állnak a Volpianohoz, mint az ázsiai kutyákhoz. A kuvasz legközelebbi rokona kr.e 4700 körül élt Németországban.”

„Hol van forrás arról mondjuk hogy a magyar szürkemarhákat kutyák kísérték? Komolyan kérdezem, mert azon kívül hogy feltételezés semmi információ nincs róla, se egy vámnapló, se egy leírás, se egy bejegyzés mondjuk a nürnbergi város könyvekben, se sehol. Nagyon várom, hogy pontosan honnan lehet tudni.”

„Inkább vértezze fel magát kellö tudással, ahelyett hogy fikciókba bocsátkozik                       Attól higy maga nem tudja elképzelni attól az még nem lesz igaz. A cowboyok tudtak marhát hajtani kutya nélkül?”

„Az a baj hogy roppant szegenyes a tudasa es abbol a szegenyes tudasbol meritkezik.”

„Akkor legyen szíves az állításait alátámasztani. Állít dolgokat de alátámasztani nem tudja. Ehelyett jön olyan közhelyekkel, hogy ja azt nem írták     ne haragudj, de a laposföld hívőkkel nem lehet mit kezdeni, ha meg tudományos vitát akar folytatni előtte azért vértezze fel magát, ne csak a következtetéseket állítsa be tényeknek.”

„Ön nem is tudod volna tudomanyos vitat kezdemenyezni, tekintve hogy az Ön által közölt tényket nem tudta tudományosan megerősíteni. A cáfolta mindössze az ideológiai elköteleződéséből fakad ami nem nem nevezhető tudományos álláspontnak.”

A kritikus vitáinak/kritikáinak visszatérő eleme, hogy rendszerint nem egyszerűen vitatja mások állításait, hanem fölényeskedve kétségbe vonja vitapartnerei szakmai felkészültségét, forrásismeretét és tudományos gondolkodását.

Írásaiban rendre előkerül, hogy mások:

• nem jártak eléggé utána a kérdésnek;
• nem ismerik a szakirodalmat;
• nem ismerik a módszertant;

Vagyis nem pusztán egy álláspontot képvisel. A tudományosság vizsgabiztosának szerepében tetszeleg.

Ez önmagában még nem volna akkora probléma, hiszen ezt a szerepet jóindulatúan is lehetne játszani. A módszertani szigor hasznos. A források pontos ellenőrzése szükséges. A tudományos állítások korlátainak számonkérése helyes.

Az igazi probléma ott kezdődik, amikor mindez nem a vita színvonalának emelésére irányul, hanem a vitapartner lejáratásának szándéka sejlik fel belőle, majd ott tetőzik, amikor éppen azon a mércén bukik el, amelyet a legnagyobb magabiztossággal kér számon mindenki máson.

A következőkben ezért nemcsak a magyar pásztorkutyafajták múltjának napjainkban zajló újraértelmezését befolyásoló kijelentéseket vesszük szemügyre, hanem azt is, miként teljesít önjelölt vizsgabiztosunk a saját maga által felállított mércén.

Vaktöltény a vadnyugaton

A rövid vitamódszertani kikacsintás után térjünk rá a konkrét kinológiai állítások vizsgálatára. Egyfajta könnyed rávezetésként kezdjük egy olyan felvetéssel, amely a lényegi kérdések szempontjából csupán jelentéktelen mellékszál, mégis jól mutatja, hogy egy első pillantásra frappánsnak tűnő párhuzam milyen könnyen válhat félrevezető érvvé.

Az amerikai cowboyok példájára való (fent idézett) hivatkozás első pillantásra szemléletesnek tűnhet, valójában azonban a vitatott kérdés eldöntésére alkalmatlan, sőt tulajdonképpen ez is öngól.

Az, hogy Észak-Amerikában nagy marhacsordákat jelentős részben nagy testű pásztorkutyák nélkül hajtottak, legfeljebb azt bizonyítja, hogy bizonyos körülmények között marhákat lehetett ilyen kutyák nélkül is mozgatni. Ebből nem következik, hogy Európában más történeti korban, más földrajzi környezetben, más ragadozóterhelés mellett és más állatfajok hajtásakor szintén nélkülözhetőek voltak.

A különbség nem jelentéktelen. Európában juhok és kecskék hatalmas tömegeit is rendszeresen mozgatták nagy távolságokra. Egy kifejlett szarvasmarhákból álló gulya bizonyos mértékig képes kollektív védekezésre. Egy 2024-ben közölt, kamerafelvételekkel dokumentált tanulmányban például a megtámadott Galloway-gulya felnőtt egyedei összezártak, majd elkergették a farkast; egyik marha sem sérült meg. Ugyanez a tanulmány a magyar szürkét azok között a primitívebb, nagy termetű, nagy szarvú és természetesebb csordaviselkedést őrző fajták között említi, amelyeknél a ragadozókkal szembeni védekezést segítő tulajdonságok nagyobb mértékben fennmaradhattak - nem beszélve az évszázadokkal ezelőtti állapotokról. Családi emlékezetünk is megőrzött egy ehhez kapcsolódó zalai gyakorlatot. Dédszüleim elbeszélése szerint a 20. század elején azon a vidéken már ritkák voltak a farkasok és a komolyabb, nagy termetű pásztorkutyák is. Ha azonban időnként farkas jelent meg a környéken, a legelő gulyával együtt a bikákat is kihajtották. Ez korántsem volt kényelmes megoldás a velük dolgozó emberek számára, mert a bikákkal nehéz és veszélyes volt bánni, jelenlétük ugyanakkor hatékony védelmet adott a gulyának. Ez természetesen nem önálló történeti bizonyíték, de jól szemlélteti, hogy a marhák védelmét nagy pásztorkutyák hiányában olykor részben magukra a bikákra bízták. Mindez persze nem jelenti, hogy a marhák sebezhetetlenek – főleg, ha nagyobb létszámú, és/vagy rutinos farkasfalka akad útjukba –, de jól mutatja, hogy védekezési lehetőségeik lényegesen jobbak, mint a juhoké és a kecskéké, amelyek különösen könnyű prédái a ragadozóknak. Ezt a mai európai káradatok is jelzik. Márpedig a farkas még a 19. században is Európa-szerte gyakori ragadozó volt. Történeti és genetikai vizsgálatok szerint egykor Európa nagy részén elterjedt, és állományai az utóbbi évszázadok módszeres üldözése következtében omlottak össze. Márpedig ahol nagy egyedszámban és nagy sűrűségben vannak jelen, ott gyakorlatilag lehetetlen elfogadható veszteségek mellett jószágőrző pásztorkutyák nélkül juhokat hagyományos módon, szabadon legeltetni.

Az amerikai cowboyok példája azért is félrevezető, mert a nagy marhacsordák kutyák nélküli hajtása a fentiek mellett sem jelentette azt, hogy a farkasok ne okoztak volna súlyos veszteségeket. Arthur J. Tisdall az új-mexikói Bell Ranchről 1897-ben az amerikai Biological Surveyhez írt levelében úgy becsülte, hogy a farkasok a nyugati államokban és szövetségi területeken évente legalább félmillió állatot pusztítottak el, főként borjakat és növendékmarhákat. Ez nem ellenőrzött országos kárstatisztika, hanem korabeli becslés, de jól érzékelteti a probléma akkori súlyát.

Az Egyesült Államokból származó későbbi tapasztalatok éppen azt mutatják, hogy ahol juhokat tartottak farkasok, medvék vagy prérifarkasok életterében, ott az amerikai gazdák is pásztorkutyákhoz fordultak. John Stuart Skinner The Dog and the Sportsman. c. művében 1845-ben azt állítja, hogy a juhtenyésztést pásztorkutya segítsége nélkül nem lehet teljes sikerrel művelni, különösen a Marylandtől Georgiáig húzódó hegyvidéki területeken.

Az amerikai példa tehát nemhogy nem támasztja alá, amit bizonyítani kíván vele, hanem több eleme épp az ellenkező irányba mutat…

Az adat hiánya nem egyenlő a jelenség hiányával

A vizsgabiztos mindemellett azt állítja, hogy „semmi információ nincs róla”, hogy a Magyarországról nyugatra hajtott lábasjószágot pásztorkutyák kísérték. Természetesen ez a kijelentés sem állja meg a helyét így ebben a formában!

Az igaz, hogy egyelőre nem ismerünk közvetlen bizonyítékként elfogadható elsődleges forrást erre vonatkozóan, de:

1. Az, hogy valaki nem ismer olyan elsődleges forrást, amely szó szerint leírná, hogy a Magyarországról Nyugat-Európába hajtott jószágot kutyák is kísérték, semmiképpen sem jogosítja fel arra a kijelentésre, hogy ilyen forrás nincs. A helyes megfogalmazás: eddig nem találtunk ilyent.
   
   
2. Tegyük fel, hogy valóban nem maradt fenn közvetlen, egykorú mondat arról, hogy „a nyájat vagy gulyát ennyi és ennyi kutya kísérte”. Ez még akkor sem bizonyítaná, hogy kutyák nem voltak jelen. 
   Fő-fő módszertanológusunknak illene tudnia, hogy az adat hiánya önmagában nem azonos a történeti jelenség hiányával. Bár kifejezetten nem állította, hogy a közvetlen forrás hiánya a kutyák jelenlétének hiányát bizonyítaná, érvelésében ez olyan hangsúlyt kapott, amely könnyen ezt a benyomást kelthette.
   
   
3. Több közvetett támpont áll rendelkezésünkre.

Gudrun J. Malcher a Magyarországról Dél-Németország felé irányuló történeti marhakereskedelemről szóló 2018-as munkájában kifejezetten említi a gulyákat kísérő, farkasok és medvék ellen alkalmazott nagy termetű kutyákat, amelyeket „Bullenbeißernek” nevez. A megnevezés azonban problémás: a Bullenbeißer történetileg elsősorban a marhák lefogására használt szelindek jellegű kutyák egyik típusát jelölte; nem a mai értelemben vett pásztorkutyát. Ezért nem zárható ki, hogy a kinológiai terminológiában nem szakértő szerző a ragadozóktól védő nagy kutyákat összekeverte, vagy azonos név alatt kezelte a bikák lefogására használt kutyákkal. Kavarodásra adhatott okot az is, hogy – amint azt a könyvemben is említem – vannak arra utaló jelek, hogy pásztorkutyáink a szelindekekkel is keveredhettek. Mivel konkrét elsődleges forrást sem közöl ehhez az állításához, közlése nem alkalmas a kutyák típusának bizonyítására. Arra viszont igen, hogy megmutassa: a történeti marhahajtás szakirodalmában igenis megjelenik a gulyákat kísérő, nagyragadozók ellen alkalmazott nagy kutyák motívuma.

Brehm 1876-ban pedig magától értetődő munkatársként ír a pásztor kutyájáról, amely nélkül szerinte a jószág őrzése és irányítása alig volna lehetséges.

Buzzi Géza Félix pedig (akinek a véleményét – mint az előző bejegyzésben láttuk – a kritikus hajlamos akár kritika nélkül is elfogadni...) így ír a jószággal együtt migráló kutyák keveredéséről a kuvasz kapcsán (Buzzi Géza Félix: „A magyar juhász- vagy pásztorebek!” – A Természet, XI. évfolyam, 7. szám, 1915. április 1., 79–83. oldal.):

„De még a pyraenei pásztorok vére is csörgedez benne. Utóbbi Mária Terézia és utódainak egy-egy merinónyáj behozatalával juthatott az országba. Ugyanis egy-egy nyájjal juhászkutyák is jöttek be, melyek itt maradtak, azután megforgottak az ittlevő szukákkal és habitusaikat egy-egy körzetre mintegy reányomták.”

[…]

A külföldi nyájak behozatala a kynológiára nézve nálunk a bastardírozás hatalmas korszaka volt. Tudvalevő dolog, hogy nemcsak merinó nyájak jöttek be hazánkba, hanem átéltük a francia rambouillet, précoce és az úgynevezett német Schäfereidirektorok tenyésztésének és mestiz juhainak az invázióját.

[…]

Előbbi és ebbe a korszakba esik a legrégibb, a pyraenei eb, később a „Deutscher Schäferhund“, természetesen még nem a mai formájában s főleg a zotthariger Schäferhund, a „chien de la Brie“, a „chien de la Beauce“ bejövetele és a hampshire- és oxfordshiredown juhokkal, az „old english Sheepdog“ úgynevezett „Bobtail“ is. Hogy ezeket kutatásaim eredményeként felemlítem, ezt azért teszem, mert hiszen több olyan körzetet találtam, ahol egy-egy fentebb jelzett típus látható is.”

Buzzi közlése természetesen nem a nyugatra hajtott magyar gulyákat dokumentálja; arra szolgál történeti példaként, hogy a haszonállatok régiók közötti mozgatása kutyamozgással és a helyi állományokkal való keveredéssel is együtt járhatott. Márpedig e vitában épp ez volt az eredeti kérdés, hogy van-e „rokonság” e feltehető keveredések nyomán.

A cowboyok példája tehát nem zárja ki a magyar és nyugati pásztorkutyák történeti keveredését, a közvetlen elsődleges forrás jelenlegi hiánya pedig nem bizonyítja annak hiányát.

Ezen a mellékszálon már felvillan néhány módszertani probléma: eltérő körülmények között született példából általánosítani, illetve a közvetlen adat hiányából a jelenség hiányára következtetni aligha fér össze azzal a módszertani szigorral, amelyet a kritikus másokon olyan következetesen számon kér.

Ez azonban valóban csak a bemelegítés volt. A lényegi kérdések szempontjából inkább csak egy érdekességszámba menő kitérő. A következő részekben már nemcsak történeti analógiákról vagy hiányzó forrásokról lesz szó, hanem magukról a genetikai vizsgálatokról. Ezek ugyanis ezt a kérdést is új megvilágításba helyezik. Azt is látni fogjuk, hogyan lesz egy meghatározott genetikai vizsgálat részadatából – súlyos módszertani hibák nyomán – általános történeti ítélet. Ott már jóval nehezebb lesz mindezt egyszerű félreértésként kimagyarázni.

Folytatás következik…

Nagy András

Felhasznált források és szakirodalom:

Tudományos tanulmányok:

Dufresnes, Christophe – Miquel, Christian – Remollino, Nadège – Biollaz, François – Salamin, Nicolas – Taberlet, Pierre – Fumagalli, Luca (2018): Howling from the past: historical phylogeography and diversity losses in European grey wolves. Proceedings of the Royal Society B, 285(1884), 20181148.
https://doi.org/10.1098/rspb.2018.1148

Smit, C. – Kuijper, D. P. J. (2024): Free-ranging cattle and the return of the wolf: behavioral responses and implications for conservation management. Wildlife Biology, 2024, e01237.
https://doi.org/10.1002/wlb3.01237

Történeti és szakirodalmi források:

Hatházi Gábor (2017): Kunok a Dunántúlon. A mezőföldi kunok eredete és beköltözése. Rubicon, 2017/6.
https://rubicon.hu/cikkek/kunok-a-dunantulon

Bailey, Vernon (1907): Wolves in Relation to Stock, Game, and the National Forest Reserves. Bulletin No. 72. U.S. Department of Agriculture, Forest Service, Washington, D.C.
A kötet közli Arthur J. Tisdall 1897-es, a farkasok által okozott állatkárokra vonatkozó becslését is.

Brehm, Alfred Edmund (1876): Brehms Thierleben. Allgemeine Kunde des Thierreichs. Große Ausgabe. Zweite umgearbeitete und vermehrte Auflage. Erste Abtheilung: Säugethiere. Erster Band. Verlag des Bibliographischen Instituts, Leipzig.

Buzzi Géza Félix (1915): A magyar juhász- vagy pásztorebek! A Természet, XI. évfolyam, 7. szám, 79–83.

Malcher, Gudrun J. (2018): Wildwest im Landkreis Regensburg – Der internationale Ochsenhandel vom Mittelalter bis in die Neuzeit. In: Regensburger Land. Der Landkreis Regensburg in Geschichte und Gegenwart, 4. kötet, 146–159. Regensburg. ISBN 978-3-7917-2985-5.

Skinner, John Stuart (1845): The Dog and the Sportsman: Embracing the Uses, Breeding, Training, Diseases, Etc., Etc., of Dogs, and an Account of the Different Kinds of Game, with Their Habits. Lea & Blanchard, Philadelphia.

Egyéb források:

European Commission – EU Large Carnivore Platform: Facts and Common Misconceptions. A nagy európai ragadozók és a haszonállat-károk összefoglaló adatai.
https://environment.ec.europa.eu/topics/nature-and-biodiversity/habitats-directive/large-carnivores/eu-large-carnivore-platform/facts-and-common-misconceptions_en

Nagy András (2026): HOGYAN TOVÁBB KOMONDOR? Kiút a modern ebtenyésztés zsákutcájából. Magánkiadás. ISBN 978-615-02-6961-0.